Prológus

Olivia Johnson

Könnyeim szúrták a szemem és éreztem, ahogy végtagjaim elernyedtek. Nem akartam elengedni, a magaménak akartam tudni.

Sírtam, mert tudtam, hogy hiányozni fog. Sírtam, mert tudtam, hogy elveszett leszek nélküle. Sírtam, mert nem akartam, hogy elmenjen.

-  Maradj! Kérlek... – könyörögtem szipogva.

- Majd hívlak – suttogta, és elengedett.

Kezeim lógtak a semmibe, már nem volt kit öleljek velük; a mellkasomban egy tátongó ürességet érzetem - egy lyukat, mely belülről szaggat szét.

- Majd hívlak – ismételte, majd erőltetett magára egy mosolyt, és beült a sárga autóba.

Látásom ködös volt, nem láttam a könnyektől.

Itt hagyott. Hét év után itt hagyott.

Elindultam a bejárati ajtó felé. Tüdőm egyre kisebbedett, végtagjaim egyre jobban elgyengültek. Nem bírtam tovább. Ledobtam magam a veranda lépcsőjére, tenyerembe temettem az arcom, és zokogtam.

Máris hiányzik.