Már rég vele táncol. Ebben a pillanatban is biztos a kezét fogja, és lassúznak. Nem neki kéne. Nem érdemli meg. Én kéne átkaroljam ebben a szent pillanatban, én kéne hogy táncoljak vele.
De nem én vagyok Pete.
Nagyot sóhajtottam, majd jobban összehúztam magamon a takarót. A távirányító után nyúltam, hogy csatornát váltsak, de a kezem a telefonon landolt. Feloldottam, majd idegesen bámultam a névjegyzékemben Mady képét. Ujjam a hívás gomb felett lebegett, de végül leejtettem a készüléket. Az puhán landolt ágyamon, én pedig tenyerembe temettem az arcom. Borzasztóan őrjítőnek találtam a várakozást. Egyszerűen nem bírtam Mady nélkül, és ez elborzasztott. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor lettem ennyire ragaszkodó, de nem találtam konkrét időpontot. Egyszerűen csak... szükségem van rá, mint a levegőre.
- Édesem! Téged keresnek a vonalason. - zökkentett ki anya hangja elmélkedésemből. Lassan, lomha, elnyújtott mozdulatokkal feltápászkodtam ágyamról és elindultam lefelé, hogy átvegyem a készüléket.
Amint leértem, anya megjutalmazott egy nagy mosollyal, majd miután átnyomta a kezembe a telefont el is tűnt. Mérget vettem volna rá, hogy a konyhába ment. Megint.
- Hallo? - sóhajtottam bele a fehér ketyerébe.
- Liv? - hallottam meg barátom szívmelengető hangját, mire aprócska mosolyra görbült a szám. Egyből megjelent előttem imádni való pofija, azzal a tökéletes szőke sörénnyel.
- Szia Niall - válaszoltam már kissé jobb kedvre derülve. - Hogy vagy, édes?
Minden erőmmel azon voltam, hogy legjobb barátom mondani valójára figyeljek, de Mady még így is elvonta a figyelmem. Idegesített a tény, hogy még mindig Pete-el van, és ki tudja, hogy miket művelnek. Valahogy nem kötött le Niall mesélni valója a foci csapatról, és ilyesmikről, de tényleg próbáltam figyelni, elvégre milyen barát az, aki nem hallgatja még a másikat.
- … és veled mi van? – tette fel végül a kérdést, amit nagyon nem vártam. Nagyot sóhajtottam, majd próbáltam minél elfogadhatóbb választ találni. Egész jól meg vagyok, csak épp szenvedek. Vagy még szóba jöhet a Minden ok, csak épp kötelet keresek, hogy felköthessem magam.
- Élek – nyögtem ki végül a már szokásos válaszom, ami aránylag elfogadható is. Niall a vonal másik oldalán nagyot sóhajtott, majd néhány másodpercnyi csönd után megszólalt.
- Találkozunk?
Kérdésére szomorú mosoly futott át az arcomon. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, akit kitettek az utcára, és csak sajnálatból viszik haza, mert különben nem kéne senkinek.
- Okés.
- Oh, szívem - sóhajtotta Niall, és egyből egy szoros ölelésbe vont. Kezeim hátárra tapadtak, homlokomat pedig vállára hajtottam. Addig fel se tűnt, hogy mennyire hiányzott, mert túlságosan magam alatt voltam Mady miatt. De így, hogy a karjaiban tartott rájöttem, hogy ennél jobb dolog nincs is a világon. Annyira hiányzott már az ölelése.
- Hé. Jól vagy? – szólalt fel Niall, de továbbra se
engedett. Ölelésem szorosabb lett, és nemlegesen megráztam a fejem. – Mi a baj?
Nagyot sóhajtottam és elengedtem, de az ő kezei még mindig
vállaim köré fonódtak. Összeszorult a szívem és könnyek gyűltek a szemembe. Rég
éreztem magam ennyire szeretettnek és fontosnak. De mégis úgy hatott, hogy
csak a sajnálat miatt ilyen Niall.
Visszaemlékeztem egy régebbi beszélgetésünkre, amikor azt
mondta, hogy neki fontos az emberség, de van, hogy ő nem emberséges. Nem
értettem, hogy miért mond ilyeneket, hiszen ő volt a legkedvesebb srác, akivel
valaha is találkoztam. Egy csupa szív fiú, akit nem lehet nem szeretni. Még
mindig nem értettem, hogy Niall miért mondott ilyet, de kezdtem rájönni a
válaszra. Talán úgy gondolta, hogy az emberekben már nincs annyi szeretet, mint
régen. Hogy benne több van, mint egy emberben.
De Niall nem mondana magáról ilyet. Ahhoz túl elfogúlt
magával szemben.
- Üljünk le – kértem barátomat, és elkezdtem egy pad felé
hátrálni. Elengedett, majd jött velem, és leült mellém a fa tákolmányra.
- Na, mi a baj? – faggatott, miközben arcom méregette.
Próbáltam leplezni az érzéseim, de ez előtte biztos nem sikerült.
- Semmi. – válaszoltam, mire felvonta mind két szemöldökét.
Oh, Istenem, miért ismer ennyire jól ez a fiú?
Nagyot sóhajtott, majd átkarolt és magához húzott. Lassan
simogatta a hátam, amitől kissé megnyugodtam, és szívverését kezdtem hallgatni.
- Komolyan el akarod velem hitetni, hogy semmi bajod?
Ismerhetnél.
- Igazad van. – húzódott mosolyra a szám. – De ha már ilyen
jól ismersz rá is jöhetnél, hogy mi a baj.
Niall sokáig nem szólalt meg, hanem csak a hajam babrálta.
Tudtam, hogy ilyenkor nagyon gondolkodik, szóval nem zavartam, inkább csak
hallgattam a pulzusát.
- Nem jöttem rá… Szóval mondd el szépen, hogy mi a baj.
Mély levegőt vettem, és próbáltam kibújót keresni. Nem
akartam neki Madyről beszélni, mert féltem, hogy ezzel elveszíteném az egyetlen
jó barátom. Elvégre mindenki meggyűlölt, amikor ez kiderült. Nem szerettem
volna emiatt elveszteni Niallt.
- Csak egy kis bánat. Nem fontos.
- Elég fontosnak tűnik.
Megvakartam a nyakam, és próbáltam kitalálni, hogy mit
mondjak. De végül arra jutottam, hogy inkább elmondom neki, mi is bánt.
Elvettem a fejem a mellkasáról, mire ő elengedett, én pedig felé fordultam.
- Ismered Madisont, nem?
- A pattogó szőke csaj? – kérdezte kissé elbizonytalanodva,
mire bólintottam. – Mi van vele? Összevesztetek?
Összepréseltem a számat, és elkezdtem harapdálni a belül
lévő bőrt. Ideges voltam, mint a gyerek, aki bevallja a szüleinek, hogy
elszívta az első cigijét.
- Nem vesztünk össze.
- Hát akkor?
Mély levegőt vettem, és összeszedtem minden
bátorságom, hogy kinyögjem azt az egy szót. Szeretem.
