Olivia Johnson
Könnyeim szúrták a szemem és éreztem, ahogy végtagjaim elernyedtek. Nem akartam elengedni, a magaménak akartam tudni.
Sírtam, mert tudtam, hogy hiányozni fog. Sírtam, mert tudtam, hogy elveszett leszek nélküle. Sírtam, mert nem akartam, hogy elmenjen.
- Maradj! Kérlek... – könyörögtem szipogva.
- Majd hívlak – suttogta, és elengedett.
Kezeim lógtak a semmibe, már nem volt kit öleljek velük; a mellkasomban egy tátongó ürességet érzetem - egy lyukat, mely belülről szaggat szét.
- Majd hívlak – ismételte, majd erőltetett magára egy mosolyt, és beült a sárga autóba.
Látásom ködös volt, nem láttam a könnyektől.
Itt hagyott. Hét év után itt hagyott.
Elindultam a bejárati ajtó felé. Tüdőm egyre kisebbedett, végtagjaim egyre jobban elgyengültek. Nem bírtam tovább. Ledobtam magam a veranda lépcsőjére, tenyerembe temettem az arcom, és zokogtam.
Máris hiányzik.
